Visszamenni az időben a tapasztalatainkkal együtt és más irányba vinni mindent sokkal izgalmasabb, mint a puszta jövőn elmélkedni. Ezt talán csak a konzervatív szellemem mondatja velem, de mindig is vonzódtam az alternatív történelmi dolgokhoz, vagy akár a retrofuturizmushoz. Milyen lenne a világ ma, ha annak idején…?

A történelem nem foglalkozik a ha lehetőségével, de a reakció, az ellenforradalom, a konzervatív fordulat bekövetkezik bizonyos szinteken, ha a múltba nyúlva próbálnak a jelenre reagálni. Ez a megvalósult retrofuturizmus izgalmas. Legyen az akár horthyzmus, szálasizmus, rákosizmus, kádárizmus, stb... Véget vethet az uniformizáló és pusztító globalista nyomásnak. Izgalmas lenne egy regényben, a valóságban megélni azonban nem olyan szórakoztató. Ami mostanában zajlik világszinten is történelmi. Jó vagy rossz? Jobb is, rosszabb is. A lényeg, hogy végre valami más!

Orbán egy hiteltelen figura: antikommunista (stimmel), keresztény szellemiségű (nem stimmel) 90-esnek nevezte magát a 2018-as tusványosi beszédében, mintegy antitéziseként a 68-asoknak. Ezt persze nevezhetjük alternatív történelemnek, mármint, hogy az SZDSZ-nél is liberálisabb FIDESZ is már hardcore keresztény 90-es volt... Hiszen Orbán legfőbb szórakozása annak idején a „Térdre, imához!” bekiáltás volt, és ebben talán ki is merült az ő „keresztény” szellemisége. Kétségtelen tehát, hogy több szempontból is hiteltelen figura. Pragmatista, machiavellista és mondhatjuk, hogy egy simulékony populista. Megnézte hol lejt neki a pálya, látta a polgári konzervatív vonalon nagyot futhat, a liberális oldalon nem igazán, mert ott meg hatalmas a konkurencia. Neki lejtett is az új irány, jól futott, de a pártnak már nem annyira (2002). Megnézte, hol lejt a pártnak (ami egyre inkább egyenlő volt ő vele), és látta a konzervatív populista vonalon nagyok a lehetőségek. Bejött neki az is. A baloldalon el se gondolkozott igazán, talán az antikommunizmusa még hiteles is lehetne, de ha Marxot nem is, a pártállami berendezkedést mégiscsak megkedvelte. Talán csak nosztalgiából épít újkádárista feudalizmust. Először óriási demokrata, liberális, de aztán visszanyúlt a múltba. Hiteltelen. De kétségkívül egyfajta élő retrofuturista figurának tekinthetjük. És ha bejön neki, akkor itthon megnézhetjük, a mi lett volna ha lehetőségét, persze kétségkívül nem mentesen a mi volt kőkemény valóságával együtt. Azonban tudomásul kell venni, hogy ez még mindig jobb, mint amit a ballib oldal (nem) képzelt el. Amit ők képviselnek az a konzumer nihil, az a dekadens erózió, az önpusztító hedonista valami, hát az mind semmi. A semminél meg bármi jobbnak tűnhet.

Jobb lenne a hitelesebb és a társadalmi nehézségekre jóval érzékenyebb politika, azaz a testvériség szellemét jobban érvényre juttató környezet. De most – és ezt lenyelni nehéz lehet – a passzív rendszerváltás után a magyar demokrácia által a magyar lakosság többé-kevésbé organikusan megalkotta azt amit, amit nem kenhetünk egy emberre vagy annak pártjára: egy profán, újfeudalista berendezkedést. Az ország konzervatív, de balos konzervatizmusa (újkádárizmus) is egy retrofuturizmus, a posztszocializmus szegfűszeges virágából narancsforma gyümölcs lett. Vérnarancs. A kádárista Horthy, vagy a horthysta Kádár avatárjává kezd válni Orbán. De persze ne legyünk igazságtalanok, leginkább Orbánná kezd válni. És Orbán már nem egyszerűen egy ilyen-olyan miniszterelnök lesz, hanem egy történelmi korszak. Ez van.

Tusványoson tett Orbán beszéd, most 2018-ban sok igazságmagvat tartalmaz a világpolitikát tekintve. A kulturális ellenforradalom (?) amire állítólag felhatalmazást kaptak erős túlzás. A színházakban a musicalek, meg vígjátékok, tingli-tangli előadások látogatása, a hollywoodi filmek monopolosztikus uralma és az azt majmoló magyar (állami) filmipart sok mindennek lehet nevezni, de keresztény kultúrának nagyon erős túlzás. Az öncélú fesztiválkultúra, az alkoholkultúra, a drogkultúra számomra nem valódi kultúra, sokkal inkább a kultúra hiánya. Most mindegy hogy liberálisnak vagy jobboldalinak hazudjuk. Számukra a bulvár gyarmatosítása egyenlő a kulturális elit leváltásával. Nincs valódi elitünk, nem volt és nem is lesz. Nagy alkotóink voltak, talán lesznek is, most nem nagyon látni ilyet. A posztmodern ennek nem ad teret. De ha elhaladunk a posztmodern mellett, netán meghaladjuk, ha létrehozunk a helyére valamit ami tagadja a posztmodernitás lényegét és újra lesznek igazodási pontok, akkor már el fog jönni amit most hiányolunk. Valódi kultúra.

A kérdés, hogy Orbán beváltja e saját jóslatait. De ez már a nagy „Ha...” kérdésköre. Egy részét biztos. Magyarországon politikailag van egy virulens és létező korrupt farizeus politikai "elit", és egy bomló, rothadó, korrupt farizeus "elit". Minden más porszem, a pluralizmus marginális szinten brutális és emiatt erőtlen, de a fősodorban lassan már a pluralizmus látszatára sem adnak az „ellenzéki” pártok.

Orbán Magyarországa tehát többé nem egyszerűen Magyarország, hanem ténylegesen egy "démonikus" Orbánisztán is lesz és ezzel mi is kicsit Orbánok leszünk, orbáni magyarok, akár tetszik nekünk, akár nem. Ezt ő is tudja...

De ez önmagában nézve nem akkora baj, nem ez a nagy kihívás, hiszen az igazi nagy feladat eddig is az volt ami: önmagunkat felemelni, felfelé törekedni szellemi síkon és ezáltal hatni a külső anyagi világra. Ez a valódi mágia, ez a valódi varázslat. Profán szinten ez azt is jelenti, hogy a globális világ lokális ellenkultúrájának hiteles ellenkultúrájává kell válnunk, ha azok akarunk maradni vagy lenni (!) akik vagyunk és nem orbáni magyarok...