A KONZERVATÍV ANARCHIZMUS ÚTJA V.

[Az előző részek IDE kattintva érhetőek el.]

A szabadság, rend, testvériség csak egyféleképpen jöhet létre: ha tudjuk, hogy mindezek Istentől és Isten által erednek. Úgy is mondhatnám, hogy Istentől ered a szabadság, rend és a testvériség együttese. Szokták mondani, hogy Isten egyenlő a szeretettel. Sokszor leírták már, hogy többféle szeretet van, így például az ógörögben ezek közül az agapé a legmagasabb rendű, önzetlensége miatt, amit mi nevezhetünk közösségi szeretetnek is (eredeti jelentése: szeretet, vendégség), vagy testvériségnek. Itt mindenkinek megadatik a szabadság a másik irányából, de mégis rend van, amelynek alapja a béke, hiszen ha káosz lenne, akkor nem működne. Ha nem a béke lenne az alapja, akkor pedig csupán elnyomás lenne. Nem az a lényeg egy ideális társadalomban, hogy mindenki egyenlő, mert ez nem is ideális lenne, hanem torz módon utópisztikus de mondhatjuk, hogy disztópikus. Egy ideális társadalomban sokkal inkább az a lényeg, hogy mindenki megtalálja benne a helyét és örömmel, szabadon képes vállalni azt. Ez pedig csak annyiban idealisztikus, hogy tökéletesen nem jöhet létre, de célként sokkal inkább reálisabb és élhetőbb, mint bármilyen más utópia. Tulajdonképpen persze a konzervatív anarchizmusom kulcspontja a „rend” és az „egyenlőség” szó kicserélése, tehát ebben áll a konzervatív része. A rend organikusságot feltételez (különben elnyomás), azaz nem a felforgató változásokra épít, hanem a fokozatos, átgondolt lépésekre valami jobb felé vagy a Jó felé, ha attól megkövesedése miatt eltávolodna. A forradalmiság megteremt egy káoszt, amiből ritkán nő szép virág és az a zászlóra tűzött eszméjét kellőképp bemocskolja vagy épp (és inkább ez a jellemző) felfedi annak súlyos hibáit, de akkor már késő lesz korrigálni

Aradi írása igencsak inspiráló és pozitív számomra, még ha nem is nevezte néven a lényeget, de erőteljesen utalt rá: spiritualitás. Ez nem new age-s ezotériát, vulgárasztrológiát és hasonlókat jelent, hanem önmagunk felszabadítását a szellem, a szellemünk felemelése által. A saját szellemünk felemelkedése és ezzel együtt a társadalom felemelése csak akkor történhet meg, ha elismerjük, hogy a hatalom egyetlen forrása és a haladás, a fejlődés egyetlen iránya az Abszolútum. Ha nem így teszünk, akkor nem vár ránk semmi. Szó szerint a semmi vár ránk. Materiális vágyakból eredő illúziókat lehet kergetni, de ha azok lefoszlanak, nem marad belőlük semmi, csak kiábrándulás. Ezt jobb lenne elkerülni, és ha társadalmi szinten talán nem érezzük úgy, hogy el lehet, egyénileg valamit tehetünk érte, hogy ne így legyen. És ezzel végső soron a társadalomért, másokért is teszünk. Amennyivel jobbá tesszük magunkat, annyival jobbá tesszük a társadalmat és a világot. Ha csak egy hajszálnyival is, máris tettünk valamit, valami visszavonhatatlant és nemes dolgot. Bármekkora is legyen ez a hatás, bármennyi apró vagy jelentéktelenek tűnő a semminél végtelen mennyiségben több, hiszen legalább mi – talán nem túlzás – nyugodt szívvel halhatunk meg. És azért ez is egy fontos szempont, még ha kizárólagossága esetén önző tevékenység lenne csak erre fókuszálni, és hatását vesztené minden igyekezet. Ugyan lehet, hogy csak egy parányit sikerül magunkat ebbe az irányba vinni, de ezzel már megtettük azt, amire rendeltettünk. Persze, választhatjuk a semmit, egy látszólagos fejlődést az élj a mának elvet (ami helyesen inkább élj a mában lehetne, de a minek éljünk kérdésre már fentebb adhattunk egy elfogadhatóbb választ), és élhetünk a fogyasztás, az ösztönélet piedesztálra emelésének szellemtelenségében, és ezzel hozzájárulhatunk önmagunk és társadalmunk rombolásához. De mi értelme az ilyenfajta nihilnek, az ilyenfajta nihilben való élésnek? Nos ez a lényeg: abszolút semmi, ennek ellenkezője tehát az abszolút minden. Magát a Teljességet választhatjuk a semmi ellenében.

Természetesen mindez, amit leírtam nem revizionizmust, nem múltba révedést és annak hamis idealizálását kell, hogy jelentse. Nem azt jelenti, hogy fordítsuk vissza az idő kerekét. Istenképünket azonban újra kell teremtenünk, mert Istent magát természetesen nem öltük meg, csak amit gondoltunk róla, azt romboltuk le, önmagunk számára, és önmagunknak ártva tartjuk Istent halottnak. Nem arról van szó, hogy menjünk vissza a múltba, a középkori tudatállapotba és mentalitásba. Tudomásul kell vennünk, hogy visszafelé nincs út, hiszen akkor nem vennénk tudomást a jelen kor visszavonhatatlan jelenségeiről és egy hamis valóságot kéne hozzá teremtenünk, ami hosszútávon minden, csak nem életképes. Épp ellenkezőleg, arról van szó, hogy haladjunk meg a jelent, de ezt csak az Abszolútum segítségével leszünk képesek. A visszavonhatatlan változások bekövetkeztek, és lerombolták, lerombolják azt amit tudnak.

Számunkra adott a feladat, újjá építjük vagy újra építjük amit szükséges. Ez most és itt elsősorban a sérült emberi tudatot és szellemfelfogásának meggyógyítását kell, hogy jelentse. Nyilván nem fogunk, úgy gondolkozni Istenről, mint 1000 évvel ezelőtt, másképp fogunk, de ezzel alapvetően nincs is baj. Nem arra kell fókuszálni, hogy az ősök milyenek voltak, hanem arra, hogy mi milyenek leszünk. A jövőbe kell tekinteni, azzal a küldetéssel, hogy folyamatosan törekszünk arra, hogy meghaladjuk önmagunkat. Más helyes utat jelenleg nem tudok elképzelni sem a konzervatív anarchizmusnak, sem semmi másnak.

Üdvözlettel,

corto maltese,

az anarchista kispolgár