A KONZERVATÍV ANARCHIZMUS ÚTJA IV.

(Az írás többi része IDE kattintva elérhető...)

A konzervatív anarchizmusom tehát Istent, az Abszolútumot, az Abszolút Igazságot jelöli ki irányvonalul, az isteni Rendet, amely hatalom nélküli, de nem azért mert nincs hatalom, hanem mert a hatalom Isten és nem az ember kezében van. Isten kezében pedig már nem is hatalom, hanem a jó attribútuma lesz, nevezzük isteni kiteljesedésnek. Aki Isten hatalmának engedelmeskedik, az isteni kiteljesedés útjára lép. Az isteni kiteljesedés, a Rend a társadalom számára a békét, az elégedettséget és a kellemes nyugalmat jelenti, a rend legmagasabb fokát, nem pedig elnyomást.

Nehéz lenne azzal vitatkozni, hogy a szociálisan illetve gazdaságilag előnyösebb helyzetben lévők – minél szélsőségesebb ez az előny, annál inkább - ki vannak téve az erkölcsi és pszichés tévelygésnek is. Természetesen ha ezek a személyek helyzetüket alázatosan, Istentől eredeztetik és annak megfelelően élnek és gondolkodnak ezek a pszichés és erkölcsi veszélyek mérséklődnek. Erős jellemek jó célokkal (még ha alapvetően nem is hiszi ateistaként – ha ateista - hogy mihez asszisztál, de elfogadja azt, mint alaptörvényt, aláveti magát annak) nem feltétlen válnak rosszá gazdagságuk és hatalmuk révén. Azonban azt azért láthatjuk, hogy alapvetően, a gyakorlatban, hogy többségük romlottabb lesz. A hatalom felnagyítja az emberek vagy csoportok hibáit, de ugyanígy akár az erényeit is.

Aradi szerint az anarchista álláspont tekintetében a hatalom rossz és harcolni kell ellene. Én ezt úgy árnyalnám, hogy az öncélú hatalom rossz, az önrendelkezés elnyomása rossz, mert szabad akaratot kaptunk. A szabad társadalomnak nem kötelessége elviselni a szabad akarat rossz döntéseit, ha az veszélyezteti őket. Itt egyébként Aradi erényére legyen mondva, nekimegy Leninnek és társainak is, szerinte tehát a hatalom nem kíméli az anarchistákat, legyen az marxista rezsim vagy jobboldali ellenforradalmári rendszer. Ők az első csoport, a hatalom, vagy inkább az elnyomás öncélú hívei. Második csoportnak a hatalommal szemben a közönyöseket nevezi meg, a nép egyszerű tagjait, így például az orosz parasztokat. „Megadják Istennek, ami Istenné és a császárnak, ami a császáré.” - idézi. Most Péter cár vagy Lenin a „cár”, számukra nincs nagy különbség. Meghalt a király, éljen a király – a király hatalmas, jó és szeretik. Miért szerette a paraszt a jó esetben? Mert azt gondolta, hogy a hatalom isteni, és minek dacoljon ellene, ha egyszer ami isteni, az jó. A másik reakció rosszabb esetben, amit Aradi feltételez: „Megadtam neked a magadét és most hagyjál békében, te Antikrisztus”. Az egyik csoport tehát a hatalom támogatója, a másik a közömbös, a harmadik pedig a hatalom ellen küzdő. Ezek lennének az anarchisták. Itt árnyalni kezd Aradi, a hatalmat autoritásnak hívja. Itt hívja fel a figyelmet Stirnerre, és a szélsőséges gondolataira: „Gondolataim elválnak tőlem, testet öltenek és zsarnokká lesznek felettem.” Igen, ez így van, de ha a gondolataimnak ura vagyok – azaz hatalmam van felettük és így például szabadon eldönthetem mit gondolok, és szabadon kreálok olyan gondolatokat, amiknél később azt akarom, hogy az irányjelzőim („zsarnokaim”) legyenek, akkor a gondolataiban megbízó illető nem lesz anarchista? Véleményem szerint, így nem lehet létezni, gondolkodni, élni – Stirnernek még a saját nevét is és minden elnevezést, tehát még a nyelvet és magát a gondolkozást is meg kellett volna tagadja ha igazán következetes. Talán még magát az életét is.

Aradi ellenben annyiban szintén következetes – és ez jellemző is volt a korai magyar anarchistákra az ő idejében – hogy az anarchista a hatalom elleni harcában nem is használhatja az autoritás és a hatalom fegyvereit. A terroristákat is elítéli, és nem is tartja őket valódi anarchistáknak. Amint ölnek, megszűnnek anarchistának lenni, a hatalmi gondolkozásából nem képesek kitörni. Akkor mit lehet tenni? Passzív ellenállás. Aradi itt Tolsztojt idéz: „Ne támogasd a hatalmat abban, hogy elnyomja embertársaidat és már is megtetted a megteendők jó részét.” Aradi a következőt írja ennek kapcsán:

„Hogyan járulhatnék hozzá az ember felszabadításához akkor, amikor még magam is rabszolga vagyok, - viszont hogyan mérlegelhetném önmagamra nézve, hogy tényleg felszabadultam-e avagy mily fokban szabadultam fel, úgy előbb el kell követnem mindent arra nézve, hogy magam felszabaduljak. De viszont ennek megtörténtét nem vagyok képes konstatálni, tehát az öntökéletesítés útján nem állhatok meg. Más célom ennek következtében nem is lehet. (…) Minden az erkölcsi erőtől függ, amelyet képviselek és ezért azt a maximumra kell emelnem. Hogyha magam lelkileg teljesen fel tudnék szabadulni, úgy felszabadíthatnám az emberiséget. Amennyiben ez nem sikerült ez mindössze azt jelenti, hogy az elsőt sem érhettem el.” Az utolsó mondatok már egyenesen a théravéda buddhizmus magasságait karcolják, amely a buddhista misszionálás helyett önmagunk megváltására helyezi a kizárólagos fókuszt, és amely önmagában hozza el a híveket, nem pedig térítés útján. Aradi pedig Tolsztoj, Nietzsche és Stirner fúziót vizionál az előbb idézett mondataira reflektálva.

„…a törvény a hatalom emanációja… (…) Ahol nincsen hatalom, ott nincs más törvény, mint az ember mentalitásának emanációja. (…) …a magántulajdon nem lehet probléma ott, ahol nincs hatalom.” - tisztázza Aradi, kijavítva mind az anarchizmus magyarázóit, mind a kritizálóit. Ezt az idézetet némileg érdemes lenne módosítani magunk számára, az emberi mentalitás helyett az Abszolútum szót használva. Hozzáteszi: „Az anarkizmus az állami rend helyett társadalmi rendet, állami törvények helyett, természeti törvények uralmát kívánja megállapítani.” Érdekes tehát, hogy a törvényt más megközelítésből (gyakorlatilag spirituális értelemben) máris elfogadhatónak tartja az anarchisztikus társadalomban Aradi is. De mégis ha az állam a természet (isteni) törvényeit betartja, akkor mi lehet a gond? Az államra mint olyanra nincs persze kifejezetten szükség, de hasonló berendezkedés óhatatlan felmerül, ezt talán inkább közösségi társulásnak, társadalmi szövetségeknek, akár föderációnak, konföderációnak is nevezhetjük, ha nagyon akarjuk szövetségi államnak is, nyilván korlátozott szerepkörrel. A lényeg, hogy a kellő autonómia mindenki számára biztosítva legyen, anélkül, hogy mások terhére lennénk ezzel.

[Az írás befejezése IDE kattintva érhető el.]

Üdvözlettel,

corto maltese,

az anarchista kispolgár